2.rész
És igen. Ha már felrázzuk, akkor az egyre jobban készül a kitörésre. Egy szép nyári napon éppen nagy hévvel megfelelő ruhát kerestem magamnak egy felszabadító shoppingoláshoz, amikor az ágyamon megcsörrent a telefonom. Azt hittem Jennyfer hív, a barátnőm, de a telefon kijelzőjén egy ismeretlen szám állt. Leültem az ágyra, majd felvettem. Az ismeretlen számhoz egy ismeretlen hang társult. Bemutatkozott, Nicolas Heimann az illető neve, elég barátságos hanggal. Közölte, hogy Natasha Frost-tal akar beszélni, én pedig közöltem hogy én lennék az személyesen. Ezek után belekezdett a mondandójába, miszerint ő a Racheengel nevű Berlini rock együttes managere, koncert- és turnészervező emberkéje, illetve tulajdonképpen minden mása is egyben. Ez az együttes öt srácból áll, egy dobos, két gitáros, egy billentyűs és egy énekes. Rockféleséget játszanak, de igazából nagyon vegyes a stílusuk. Az ok pediglen amiért felhívott az lenne, hogy szeretné ha én lennék az együttes elő zenekara a németországi bemutatkozó turnéjukon. Ez a rövid mondat hallatán totális agyfagyást állapítottam meg magamnál. Köpni nyelni nem tudtam, nem hogy bármi értelmeset kinyögni mister Heimann-nak. Én??? Én mint elő zenekar? Hogy én melegítsek be több száz embert egy együttes előtt? Na ne, ez már aztán túl szép, hogy igaz legyen. Márpedig igaz volt. Megbeszéltem misterrel egy találkozót a Ciao Italia-ba, ami egy kellemes megjelenésű, elég jómódú étterem Berlinben. A találkozót estére iktattuk be, tehát elmehettem a régen várt shoppingolásomra Jen-nel, majd onnan egyből a megbeszélt helyre mentem. Mister már ott volt, így nem kellett várnom. Odajött hozzám, üdvözölt, majd leültünk egy asztalhoz, és miután a pincér felvette a rendelésem, feltártuk az ügy komolyabb részleteit. Kiderült, hogy egy másfél hónapos turnéról lenne szó, ami Németország egész területét érinti, olyan városokkal, mint pl. Berlin, Potsdam, Hamburg, Bremen, Dortmund, Düsseldorf, Köln, Frankfurt, Mannheim, Stuttgart, München és még sorolhatnám. Összesen 21 városban lenne rám szükség, mint elő zenekarra. Ez a szó elég furcsán hangzik, mivel én egy szem magamban énekelek, semmiféle banda nincs a hátam mögött, de ezt persze könnyen meg tudják oldani a híres neves playback-kel, amivel a zenét szolgáltatják. A turné július 20án veszi kezdetét és szeptember 3án ér véget, tehát még éppen suli kezdés előtt. A srácokkal utaznék a buszukban, azokban a hotelekben aludnék, ahol ők, és minden egyéb ellátást biztosítanának, nekem csak és kizárólag énekelnem kellene. Az anyagiakról nem tettünk említést, mivel nem vagyok egy sztár, akinek súlyos összegeket kellene kifizetni, sőt, ismert énekes sem vagyok, tehát nagy gázsit nem is várhatnék el. Nem is kívánok semminemű anyagi juttatást, hiszen már önmagában az, hogy engem ért eme remek megtiszteltetés is egy nagyszerű dolog, amire sosem számítottam volna. Legszívesebben gondolkozás nélkül igent mondtam volna a kérdésre, de van nekem egy apám és egy anyám is, akik sajnos a markukban tartják az életem, és a beleegyezésük nélkül még két évig semmit sem tehetek. Ez van, bele kell törődnöm, még ha nehezen megy is. Tehát néhány papírral a kezemben elbúcsúztam mistertől, és haza felé vettem az irányt. A szüleimmel a vacsora folyamán ismertettem a történteket. Gondoltam az evés egy jó dolog, jó érzéssel tölti el az embert ha ehet, főleg ha finomat ehet, és a jó érzések közepette talán jobban fogadják a híreket. Így is történt. Csak apám borult ki azon, hogy a kicsi 16 éves lánya másfél hónapra egy idegen csapattal kíván a legkülönbözőbb városokba ellátogatni. Anyám elég jól fogatta, inkább apám nyugtatásával volt elfoglalva. Talán még finomabb ételre lenne szükségem…hm, megfontolandó. A pontos megbeszélést elhalasztottuk másnap reggelre, mondván, hogy majd alszanak rá egyet. Hát jó. Egy éjszakát talán én is és mister is tudunk várni. Valószínűleg éjszaka átrágták a kedves szüleim magukat a sok papíron amit odaadtam nekik, illetve az egész utazásos dolgon, mert reggel meglepően nyugodtan közölték velem, hogy végül is fiatal vagyok, előttem az egész élet, és lesznek ott felnőttek is, így feltehetőleg nem fogok elveszni, vagy nem fognak elrabolni, stb. Egy szónak is száz a vége, esetünkben legalább is, de a lényeg, hogy elengedtek és áldásukat adták rám! Szuper!
Első dolgom volt, hogy a jó hírt közöljem Jennel, Chris-szel, és nem utolsó sorban misterrel, azaz Nicolas úrral. Teltek a napok, egyre közelebb voltam július 20-ához, amikor is indul a nagy csapat. Találkoztam a bandával, meghallgatták, hogy hogyan is énekelek, volt egy két közös próbánk is. Közben igyekeztem nem hanyagolni életem egyetlen értelmét, Christ sem, illetve a drága barátnőmet Jent sem. Az életem folyója, úgy tűnik megtalálta tökéletes kis medrét, amiben remélem tovább szeretne folydogálni…
Utolsó kommentek